Tény ami tény, érdekes világot élünk. A mai fiatal felnőttek egy részének – személyes véleményem szerint – nemhogy büdös a munka, majdhogynem természetes élősködni a szülőkön, vagy éppen nagyszülőkön. Egészen addig, amíg azok csak bírják erővel. Sokak szerint egyébként éppen utóbbiak hibája, ha mindez megtörténik. Én viszont nem így látom. Hiszen egy szülőnek a gyermeke mondhatni örökké gyermek marad.
Éppen ezért nem függ a neveltetéstől az, ha valaki meg akar állni a saját lábain. Attól már sokkal inkább, hogy látja-e micsoda erőfeszítésekkel jár a szeretteinek az elvégzett munka. Mert normális esetben ha észreveszi, akkor lehetőségei szerint idővel át is pakolja azokat a bizonyos „súlyokat” a szülők válláról a sajátjára. Teljesen érthető, hogy egyszerre nem lehet az összeset, de a szándék, a próbálkozás már éppen annyira fontos.
Hiszen másképp hogyan is válhatna valakiből egykor felelősségtudó családfő?
Hála Istennek nem kellett messzire mennünk azért sem, hogy az előbbiekben felsoroltakra találjunk egy nem is akármilyen ellenpéldát. Egy fiatal családapát, aki nem mellesleg profi sportoló és nem utolsósorban még két plusz munkahelye is van. Mikor nőtt fel a feladathoz? Hogyan jut ideje mindenre és mindenkire? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel kerestük meg a VLS Veszprém egykori csapatkapitányát, az 1. Futsal Club Veszprém jelenlegi csk-helyettesét, ifj. Bognár Pétert.
A szükség bizony nagy úr volt húszévesen, másrészt a remény is nagy motivációval szolgált számomra anno, hogyha időben elkezdem, akkor megélhetek majd akár a saját vállalkozásomból. Mindig is az lebegett a szemem előtt, hogy egykor majd ne kelljen függnöm senkitől
– kezdte a beszélgetést egy visszaemlékezéssel „Dödi”, akit felesége Orsolya, és tizenhat hónapos kisbabája, a legifjabbik Bognár Péter is elkísért a beszélgetésre.
Az elmúlt tíz év tapasztalatai igazán sok mindenre megtanítottak, de legfőképpen arra, hogy a sportkarrier nem tarthat örökké. A legnagyobb felelőtlenség lenne azt hinni, hogy mégis. Nézzék, reggel hatkor kezdek az egyik munkahelyemen, tíz órakor már ott vagyok a másikon. Késő délután ott az edzés, vagy éppen a mérkőzés. Higgyék el, aki akarja, az be tudja osztani az idejét
– vélekedett Péter, mielőtt hozzátette:
„ebédidőben és este pedig otthon vár a családom, amelyért egyébként napról napra teszem mindezt. Ugyanis a feleségem és a gyermekem biztonsága, számomra többet ér bárminél! Ha így haladnak a dolgaink, rövidesen a kitartásnak hála sokkal több időt tölthetünk majd együtt, akár egy újabb baba társaságában”
Tudtuk mire vállalkoztunk, amikor egymásba szerettünk és később családot alapítottunk Dödivel
– vette át a szót Orsi.
Szabadidőnk sajnos mindig is csak kevés volt, de megtanultuk beosztani azt. Néha nehéz, olykor kimondottan embert próbáló feladat volt, de ennek köszönhetően vagyunk most azok, akik. Összetartó kis családot alkotunk: Petire apaként, férjként is maximálisan felnézek és természetesen ott támogatom, ahol csak tudom!
A beszélgetés végéhez közeledve bátorkodtunk kikérni a család véleményét a jelenlegi fiatalság nézeteiről, helyzetéről is. Teljes egyetértés mellett nyomatékosították, hogy
valódi eredményt – legyen szó bármilyen korosztályról – csak kemény munkával és nem utolsósorban alázattal lehet elérni.
A mai fiatalok sajnos sokszor esnek abba a hibába, hogy belekényelmesednek az igencsak szerencsés helyzetükbe. Megkapnak mindent, miért is küzdenének érte? Félre ne értsenek, nem hibáztatom a szülőket, hiszen a fiamnak én is mindent megadok. Sokkalta inkább számít szerintem az, hogy a szülők mely társadalmi rétegből származnak. Hiszen ha a gyermek napról napra azt látja, hogy az édesapja kétkezi, kemény munkát végez, akkor megtanul értékelni. Egykor pedig majd magától ráébred, hogy ha az a reménysugár egyelőre még kicsi is, igenis bele kell kapaszkodni és elindulni valami új, ismeretlen felé
– zárta a beszélgetést Dödi.