Forrás: vehir.hu, Szerző: Simon Dániel
Texas államtól – légvonalban mérve – távolabb mint nyolcezer kilométerre létezik egy kicsiny község a zirci járásban, melyet Bakonybélnek hívnak. Kevesebben, mint ezerháromszázan lakják, de kétségkívül boldogok az emberek a Gerence-patak partján.
S, hogy miért merem ezt feltételezni? Azért, mert ott nőtt fel Schmidmajer Árpád is, városunk élvonalbeli futsalcsapatának a tavalyi idény végén búcsúzó lelkiismeretes kapusedzője.
Máig jól emlékszem, egyáltalán nem fakult az emlék: már gyermekként is utcák közti bajnokságokat rendeztünk Bakonybélben. Édesapám is futballozott, ám ő csatár volt. Igaz, én sem voltam soha ügyetlen lábbal, valamiért mégis ott ragadtam a porta előtt...
– emlékezett vissza kérdésünkre Schmidmajer Árpád.
Aki a régmúltban nemcsak a megyei, hanem a nemzeti bajnokság mellett külföldön is kőkeményen letette a névjegyét a futball világában. Árpád ugyanis egykor a várpalotai, s a herendi labdarúgócsapatot is erősítette az akkori NB III-ban. Ezek után keresték meg Ausztriából is, ahol végül sajnos a sérülés is utolérte.
Nagypályán – s kispályán egyaránt – a legjobb indulattal állítva valóságos rémként tekintettek rá az ellenfelek kapusai. Hiszen Schmidmajer nem hétköznapi ketrecőr volt: bátran lődözte a gólokat büntetőkből, de akár szabadrúgásokból is.
Adódik a kérdés, hogy a történet elején miért pont Texas államot említettem? Egyszerű, mert ha a világon valahol – Észak-Koreát latba nem véve –, ott bizony a rend éber őreinek hála fegyelem van. Schmidmajer pedig a hétköznapokban nem mással foglalkozik, mint gazfickókat üldöz, hogy megyeszékhelyünk polgárai biztonságban tudhassák szeretett családtagjaikat.
Árpád ugyanis a Veszprémi Rendőrkapitányság bűnügyi osztályán szolgál kiemelt főnyomozóként alezredesi rendfokozatban. Ami viszont biztos, hogy a futsalcsapathoz nem ez a munkája sodorta a szakembert. A szaktekintélytől megtudhattuk, hogy anno a harmadosztályú balatonfüredi labdarúgócsapatnál dolgozott kapusedzőként, amikor megkeresték az 1. FC Veszprémtől, hogy lenne-e kedve az utánpótláskorúakkal foglalkozni.
Szerettem a gyerekekkel a dolgozni, hiszen az edzéseken az egészen piciktől a nagyokig minden korosztály megfordult. Be kell látni, hogy nem volt egyszerű munka, mert úgy kellett összehangolnom a feladatokat, hogy az egyik gyermeknek se legyen túl könnyű, s a másiknak se essen a nehezére. Szerintem azonban sikerrel jártam, hiszen a vezetők felkértek, hogy foglalkozzak a felnőttekkel is. Így kezdődött a történet: az utánpótlásedzések után gyors átöltözés, s már szaladtam is a nagycsapathoz.
Schmidmajer munkásságát dicséri, hogy a klubnál töltött hét év alatt a Veszprém kétszer ért el kupaezüstérmet, s egyszer a bajnoki pódium harmadik fokára is felléphetett. Utóbbi elismerést az U20-as alakulattal is sikerült elérnie Árpádnak, hiszen az ott tevékenykedő kapust is ő edzette. Együtt dolgozhatott Varga Tamással, Kasza Viktorral, Sárdi Mátéval, Reveland Zoltánnal, Spandler Mátyással, valamint egyetlen gyermekével Schmidmajer Ádámmal is.
Kérdésünkre, hogy nem nehezítette-e a feladatát az, hogy fia munkásságát is meg kellett ítélnie,
Árpád határozott nemmel felelt: mindig is az objektivitásra törekedett.
Hangsúlyozta, hogy nemcsak Ádámért, de az összes többi kapusért is kiállt, s ha kellett, akár vitába is keveredett az akkori vezetőedzővel, Madarász „Madi” Jánossal.
Az egyetlen célom az volt, hogy a kapusaim fejlődjenek. Jó volt látni, hogy volt olyan játékosom, akiről soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán futsalos lesz, de ő mégis összeszorította a fogát, s megküzdött az álmáért.
Mint ismert, Madarász búcsúzása után Frank Tamás vette át a szakmai stafétát a királynák városának futsalcsapatában. Később kiderült, ez egyben idősebb Schmidmajer munkájának a végét is jelentette, ugyanis az új vezetőedző tanácsadóként a korábbi világválogatott, jelenleg a futsal-válogatott kapusedzőjeként tevékenykedő Balázs Zoltánra számított.
Mindenki azzal dolgozik, akivel szeretne, akiben megbízik. Semmi nem tart örökké. Nem mondom, hogy jól esett a búcsú, hiszen aki ismer, az pontosan tudja, hogy én ezt az egészet nem a pénzért csináltam. Nekem ez volt a szenvedélyem... – hangsúlyozta nagyot sóhajtva.
Arra a kérdésünkre, hogy ha esetleg úgy hozná a sors, hogy a válogatott teendői miatt Balázs elbúcsúzna a helyi klubtól, őt pedig ismét felkérnék, hogy reágálna, Árpád úgy fogalmazott, hogy egyelőre nem tud, s nem is szeretne választ adni. Búcsúzásképp azonban hozzáfűzte;
igazán büszke vagyok arra, hogy a volt kapusaim közül bárkivel is sodor össze az élet, mindig mindenki szívélyesen üdvözöl, s korrekt mód tudunk belenézni egymás szemébe.