Nem is tudom, honnan kezdjem, mert annyi minden történt velünk az utolsó írásom óta, hogy már a kezdettel is bajban vagyok. Egy nagyon komoly sorozaton vagyunk túl, amely a mi szempontunkból nagyon pozitívra sikerült. A játékosaim az utóbbi időben óriási egységet mutatnak. Rég vártam erre, s bizony nagyon jó érzés ezt átélni. Bár amikor elkezdtem dolgozni ezzel a kerettel, tudtam, hogy ha fejben rendben lesznek a játékosiam, akkor nagy eredményeket érhetnek el. Velük már nem azzal kell foglalkoznom, hogy például mikor csináljanak meg egy indulócselt, másfajta segítséget kell adnom. Mindenre nagyon fogékonyak a fiúk. A mérkőzéseken időnként olyanokat is kérek tőlük, amelyeket nem gyakorlunk. Ám az ellenfélnél felfedezek valami gyengeséget és táblán megmutatom a játékosiamnak, hogy mivel tudnak túljárni a másik fél eszén. S ők megcsinálják, mert megvan hozzá a kellő tapasztalatuk és elszántságuk. Így szakmailag jelenleg nincs nehéz dolgom.
Szombathelyen olyan produkciót adtak elő a srácok, ami minden gátat átszakított. Remek mérkőzést produkáltak egy remek ellenféllel szemben. Az az alázat, hit és koncentráció, ami ott jellemezte őket, melegséggel töltötte el a szívemet. Ettől a pillanattól kezdve igazi csapattá értek, s ez már az eredményeinken is látszik. Egymás után aratjuk a győzelmeket. Szokatlan, de nagyon könnyen megszokható érzés. Sorrendben az „áldozatok”: Haladás, Nyírgyulaj, Debrecen, Rubeola, Dunaújváros és Szigetszentmiklós. Na meg egy kupaellenfél, a Csenger, de erről egy picit később.
Az erőviszonyok szépen lassan egyértelművé váltak a bajnokságban. Szinte borítékolható volt, hogy mely csapatok fognak az érmekért harcolni, s így is történt. Ami viszont szembetűnő, hogy jelenleg szerintem ebből a négyesből bármelyik csapat lehet bajnok és negyedik is. Gyakorlatilag nincs különbség az alkulatok között. Persze a téli átigazolások sok mindenen változtathatnak. Egy biztos azonban: én ezzel a kerettel szeretnék megküzdeni a legjobb helyekért, mert tisztában vagyok az együttesem erejével. Így tökmindegy, hány idegenlégióssal erősítenek a riválisok, mi megmutatjuk nekik a magyar virtust. Most egy nagyon pici szusszanás következik és utána január 7-én jöhet a vereség nélküli Mezei Vill.
Csenger, te csodás
Mint ígértem, szót ejtek a kupáról is. A sors úgy hozta, hogy Csengerre kellett látogatnunk. Amikor ezt meghallottam, esküszöm, majdnem sírva fakadtam. Na nem azért, mert bármi bajom lenne a csengeriekkel, csak el tudtam volna képzelni magunknak egy rövidebb túrát is. Viszont utólag már azt mondom, jó, hogy így alakult. Tény, az út nem volt rövid, de az az élmény, ami ott fogadott bennünket, szinte leírhatatlan. Amilyen tisztelettel, szeretettel láttak vendégül minket, az több mint példamutató. Komolyan mondom, egy pillanatra azt hittem, hogy a Barcelona futsalcsapata érkezett hozzájuk, nem pedig a veszprémi. Minden egyes játékosomról olyan tisztelettel és szeretettel beszéltek, hogy alig akartam elhinni. Szilágyi Sándor csapavezető is úgy vezette fel a mérkőzést a beharangozójába, hogy az már szinte nekem volt „kellemetlen”.
Bár a mérkőzés elején okoztak nekünk egy kis kellemetlenséget, de összeségében hálával tartozom nekik amiért átélhettünk egy csodát a csapatommal együtt. Az az alázat, szeretet, tisztelet, ami belőlük áradt, példát mutathat sokunknak. Nekem és az alkulatomnak nem maradt más hátra, mint, hogy megköszönjem ezt a fogadtatást Szilágyi Sándornak és csapatának, szurkolóiknak. Köszönet azért, hogy példát mutatnak abból, ami a mai világból már kiveszni látszik. További sok sikert nekik az útjukon!
Nem maradt más hátra, mint hogy csapatom nevében mindenkinek szeretetben gazdag karácsonyt kívánjak és olyan új évet, ahol mindenki megleli a boldogságot.
Továbbra is hajrá magyar futsal, hajrá Veszprém!
Madarász „Madi” János