Három meccsen két pont – az 1. FC Veszprém mestere, Madarász János ismét billentyűzetet ragadott, s beszámolt együttese előző három bajnokijáról.
Houston baj van – ezt az elhíresült mondatot szerintem már mindenki ismeri, ezért nem is írom le, hogy kitől és mikor hallhattuk. Mindenesetre az elmúlt időszakot átélve talán én is kiabálhatnám. Az űrhajót végül is szerencsésen sikerült letenniük, s én is abban reménykedem, hogy a körülményeinkhez képest sikeresen be tudjuk fejezni a bajnokságot. Jártunk Dunaújvárosban, majd szerepelt nálunk a Nyírgyulaj és a Mezei-Vill gárdája. Dunaújvárosban vereséget szenvedtünk, a másik két alakulattal pedig remiztünk. Na, de menjünk szépen sorjában.
Kétarcú veszprémi csapat Dunaújvárosban
Azzal már nem untatlak titeket, hogy hányan is hiányoztak a keretünkből, mert aki követ minket, az úgy is tudja, aki nem, az ezután sem fogja tudni. Szóval Dunaújvárosban volt jelenésünk, ahol semmiképpen sem mi voltunk a találkozó esélyesei, hiszen ellenfelünk nagyon jó formát mutat az egész idényben. Ettől függetlenül nem feltartott kézzel érkeztünk hozzájuk. Úgy voltunk vele, hogy ha vereséget szenvedünk, azt úgy tegyük, hogy ne azzal legyünk elfoglalva, hogy ha meglettünk volna, akkor nyerünk. A nehézségeink ellenére is felvállaltuk a nyílt játékot. Ellenfelünk a félpályán kezdte meg a védekezését, tehát kontrákra rendezkedett be. Jól tették, mert amikor labdát szereztek, sokszor elég kellemetlen helyzetbe tudták hozni a csapatomat, és sokszor nem rajtunk múlott, hogy nem góllal fejezték be az akcióikat.
Amit ők jól csináltak, azt mi igen rosszul. Gyermeteg hibákat vétettünk. Pontatlanok voltunk, a nem megfelelő döntéseink pedig szinte végig meghatározták a játékunkat. A védekezésünk egyénileg katasztrofális volt, így pedig csapatként is nehéz működni. Viszont voltak olyan periódusai a mérkőzésnek, amikor határozottan jó dolgokat csináltunk. Úgy vélem, hogy az akkori állapotunkban mutatott kétarcúság érthető. Bár engem kintről nagyon zavartak a védekezési hibák, el kellett fogadnom, hogy most az „űrhajónk” hibás és toldozni, foltozni kell. Riválisunk játékosait ez persze nagyon nem zavarta, akik minden hibánkat igyekeztek kihasználni. De azért a végén ők sem lehettek nyugodtak, mert igyekeztünk rajtuk maradni, hogy a végén valahogy pontot hozzunk el. Sajnos nem sikerült, de játékosaim mindent megtettek annak érdekében, hogy sikeresek legyenek. Viszont el kell ismerni, azon az estén ellenfelünknél jobb egyéni teljesítmények voltak, ami miatt megérdemelten győztek.
Ki kell térnem a szurkolóinkra is egy picit, akik külön busszal jöttek és nagyon jó hangulatot csináltak a csarnokban. Végig biztattak minket úgy, hogy egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy bántsák a játékosaimat. Sőt, a vereségünk ellenére is megköszönték a srácoknak, hogy nem adták fel egy pillanatra sem. Köszönjük nekik, hogy ebben a nehéz időszakban is mellettünk voltak, vannak! Tehát az „űrhajónk” ha hibásan is, de leérkezett a földre.
„Madi köszönjük”
Ez a mondat fogadott akkor, amikor a Nyírgyulaj játékos-edzőjével, Lovas Norbival találkoztam. Aki nem tudná, annak írom, hogy az alapszakasz utolsó mérkőzésén az Aramis gárdájával találkoztunk, s ha vereséget szenvedtünk volna, nem a Nyírgyulaj került volna a felsőházi rájátszásba. Maga a köszönet jól esett, de én azért egy picit elcsodálkoztam ezen, hiszen ennek valahol természetesnek kéne lennie a sportban. De mint tudjuk, sokaknál nem annyira természetes, sajnos olykor a fair play szelleme nem mindenhol működik. Félreértés ne essék, itt nem magamat akarom fényezni. Sokkal inkább azt szeretném kiemelni, hogy ezt sajnos meg kell köszönni. Na, de lépjünk is tovább ezen, mert nálam ez úgy természetes, hogy nem én vagy a csapatom befolyásolja más együttesek dolgait.
A két „sereghajtó” találkozott egymással és mindkét fél bízott abban, hogy megszerzi első győzelmét a rájátszás küzdelmeiben. Nagy iramú találkozó volt, de elég sok hiba jellemezte az alakulatokat. Szerintem, ha jobban sáfárkodtunk volna az első félidőben a helyzeteinkkel, két-háromgólos előnnyel mehettünk volna pihenőre. Nem így történt. S mi szokott történni ilyenkor, amikor mindkét fél nagyon szeretné a pontokat saját magának? Igen, igen döntetlen. Picit csalódott voltam, hogy nem sikerült nyernünk, de tudomásul vettem, hogy ez nekünk a rájátszásban nemigen akar sikerülni. Hogy igazságos volt-e a döntetlen? Esküszöm, nem tudom megmondani. Szerintem nyernünk kellet volna, de nyilván ezt Lovas Norbi kollégám másképpen gondolja.
Akik ellen szinte mindig megy
Legutóbb az a Mezei-Vill érkezett hozzánk, amely ellen a többségében jól szoktunk játszani. Valahogy fekszik nekünk az a játékfelfogás, amit ők képviselnek. Nemcsak emiatt szoktam örülni, amikor ők érkeznek hozzánk, hanem azért is, mert Turzó József kollégámmal (barátommal) nagyon jókat szoktunk beszélgetni a mérkőzések előtt. Nem történt ez most sem másképp, kielemeztük a jelenlegi helyzetünket. Természetesen ez a barátság fel van függesztve a mérkőzések idejére.
Ők úgy érkeztek hozzánk, hogy nagyon kellett volna nekik a három pont, hogy ne szakadjanak le az élbolytól. Nekünk pedig azért, mert hát ugye bármennyire is nehéz a helyzetünk, mégis csak sportolók vagyunk. Senki sem szeret veszíteni, s ezzel mi is így vagyunk. Természetesen az előjelek nem azt vetítették előre, hogy mi lennénk a párharc esélyesei, de ha valaki ismer, tudja, hogy feladni sohasem fogom, fogjuk.
Azt hiszem, a kilátogató szurkolók nem bánták meg, hogy ezt a mérkőzést választották maguknak, hiszen taktikailag érdekes párharcot vívott a két csapat. Olykor a gatyát téptem le magamról a helyezkedésünk miatt, de azért az meg kell említenem, hogy a srácaim igyekeztek a lehető legjobban játszani. Sárdi Máté is nagyon jól mozgott a kapunkban, aki biztonságot hozott a csapatba. Na, de milyen a kapus élet? Egy védekezési hibánk miatt bravúrt kellett bemutatnia, de pechjére hová pattant a labda? Természetesen a támadó fejére, ahonnan a kapunkban kötött ki. Nézett is ki ránk kérdőn, hogy ezzel most mit tudok csinálni!? Választ nem kapott. :-) Ezzel a góllal mehetünk pihenőre.
A második félidőben mezőnyben jobban tartották a labdát riválisaink, de nagyon nehezen találtak rajtunk fogást és olykor mi is lecsaptunk a hibáikra, próbáltuk gólra váltani azokat. Nem nagy sikerrel. Hét perc lehetett hátra, amikor áttérünk az ilyenkor szokásos öt a négy elleni játékra. Először sajnos nem jól jöttünk ki belőle, mert egy eladott labdából az ellenfelük újra betalált, de ezután már egész jól csináltuk a dolgunkat. A második gólunk után rögtön szépítettünk Boromisza Gabi jóvoltából, utána pedig Tar lőtt egy bombát az ellenfél kapujába.
Feltételezem, sokan úgy gondolták, hogy az érdemi dolgokat már látták a mérkőzésen. Tévedtek! Ellenfelünk is meglépte az emberelőnyös játékhelyzetet és nyolc másodperccel a vége előtt Tar a mi kapunkat is bevette. Na, ekkor volt ám lehajtott fej, összetörés, de azonnal üvöltöttem a pályára, hogy ne lógjanak a fejek, emeljék fel azokat, mert még van nyolc másodperc és koncentráljanak tovább. Hát a srácok szót fogadtak és két tizedmásodperccel a vége előtt egyenlítettek. Jött, ami ilyenkor jönni szokott: nálunk katarzis, ellenfelünknél pedig „késszúrás a szívbe”. Ezzel pontot tudtunk menteni, aminek ismét nagyon örültünk. Hiszen bárhogy is van, a játékosaimnak van tartásuk és jelenleg ennél nincs is fontosabb. Ilyenkor szoktam elgondolkodni azon, hogy a sport mennyi mindenre megtanítja az embert. Olykor kilátástalanul küzdesz valamiért, de mindig van miért küzdeni.
Azt nem tudom megígérni nektek, szurkolóknak, hogy a következő mérkőzésen nyerni fogunk, de azt igen, hogy küzdeni fogunk!
Továbbra is hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János