Forrás: vehirsport.hu
Sajnos vége lett a bajnokságnak. Azért sajnos, mert élveztem a srácokkal a munkát, de egyszer minden véget ér. Negyedikek lettünk. Ha valaki a bajnokság elején elénk tesz egy papírt, amin ez a helyezés szerepel, valószínűleg aláírtuk volna. Ám ahogy fogytak a meccsek, egyre jobban éreztük, hogy nagy dolgokra lehetünk képesek.
Folyamatosan fejlődtünk és rendre megleptük ellenfeleinket. Ami nagy szó, mert sok mindent állítottak erről a csapatról. Voltak, akik azt mondták, hogy „ezek nagypályások, nehogy már olyan jók legyenek”. Akik így vélekedtek, egyszer sem tudtak minket legyőzni. Voltak olyanok, akik a honlapjukra írták a játékosaimról, hogy szerény képességűek. Ők sem tudtak két vállra fektetni minket. Tehát valahogy nem akarták bizonyos együttesek, sportolók tisztelni az alakulatunkat, mert azt gondolták, hogy ők nagyon jók és többet tudnak erről a sportágról. Tévedtek! Ez azért jött létre, mert mi dolgoztunk és tiszteltük ellenfeleinket. Tudtuk, hogy vannak hiányosságaink, de azt is, hogy vannak erősségeink is. A hiányosságainkkal nem foglalkoztunk, az erősségeinkre támaszkodtunk.
Nincs a földön olyan gárda, amelyért az enyémet elcserélném. Megfordultam már pár együttesben, játszhattam együtt remek játékosokkal és világsztárok ellen is, de az én „fiaim” mind emberileg, mind sportolóként, olyan dolgokat adtak vissza nekem, amiért én csak köszönettel tartozom nekik.
Mentálisan és morálisan is elképesztő erősek. Az alapszakaszban elkerültek minket a nagyobb gondok, de ez a rájátszásra összesűrűsödött. Viszont bármi történt, a fiúk minden helyzetben önmaguk tudtak lenni. Nem ismertek lehetetlent, nem akartak veszíteni semmilyen körülmények között. Ezek a srácok tiszteletet érdemelnek, mert ők sikerre születtek. Ezek a srácok megszeretették Veszprémmel a futsalt! Büszke vagyok rájuk és köszönettel tartozom nekik. Pedig hányszor kiabáltam velük edzésen, mérkőzésen, de tudták, hogy nem rájuk haragszom, hanem értük.
Az egyfelvonásos bronzmeccsre nem igazán tudtunk felkészülni, mert gyakorlatilag hat (!) játékosom maradt. Voltak betegeink, sérültjeink, eltiltottjaink, s olyan is, aki munkahelyi problémákkal küszködött. Nagy örömünkre rengetegen voltak kíváncsiak ránk. Az egész mérkőzés káprázatos volt a mi szemszögünkből, mert akik pályára léptek, gyakorlatilag ájulásig hajtottak, hogy a mi nyakunkba akasszák a bronzérmet.
A rendes játékidő nem hozott döntést, így jött a kétszer öt perc hosszabbítás. Már nagyon úgy tűnt, hogy itt sem lesz döntés, de sajnos tévedtünk. Ellenfelünk három másodperccel a vége előtt eldöntötte a mérkőzést, „kettétörve" álmainkat. De azonnal hozzáteszem, hogy jár nekik a gratuláció, hiszen ők is sokat dolgoztak ezért a medálért.
Rossz volt átélnem mindezt, s nem magam, hanem az említett hat ember miatt, akik szinte az életüket adva dacoltak a körülményekkel. Akkor, abban a pillanatban csalódottak voltunk, de kb. 30 perc eltelte után már tudunk nevetni is. Azt mondtam a játékosaimnak: fogják fel, hogy tíz hónap kemény munka után három másodpercre vannak a sikertől. Ezt a három másodpercet kell ledolgoznunk a következő idényben. Nálam a játékosaim spártai hősök.
Köszönöm nekik, a segítőmnek, s természetesen vezetőimnek az egész éves munkát! Köszönjük szurkolóinknak az egész éves támogatást, a klub támogatóinak a támogatást. A következő idényben is azon leszünk, hogy sok örömet okozzunk mindenkinek!
Hajrá magyar futsal, hajrá Veszprém!